Steelleaders-öröm: „A vidék bizonyított!”

A hévégén tartották a 2009-es Magyar Cheerleader Bajnokság fináléját, amely e nemben második. A tavaly harmadik helyet elért miskolci pompomlány-csapat idén első lett! (Ennyit a számmisztikáról.) Négy csapatot utasítottak maguk mögé, főleg a szabadon választott gyakorlat kategóriájában elért pontszámnak köszönhetően.
Sikerükre az egész Steeles-család büszke, magukénak érzik, amit mi sem igazol jobban, mint hogy félszáz fős miskolci tábor szurkolt a lányaink sikeréért a fővárosi helyszínen.


A verseny győztese a Miskolc Steelleaders
II. hely             Wild Roses
III. hely            White Cats (a tavalyi bajnok )
IV. hely            Győr Sharks Ladies
V. hely             Zala Predators Cheerleader Team
 
(A versenyről beharangozó cikkünk itt olvasható.)
A fentihez hozzátehető: kapcsolódó sportszakmai siker, hogy jövőre, a 2010-es Cheerleader Bajnokság rendezője és szervezője Miskolc lesz.

„Megnyertük ezt a bajnokságot. Aranyérmet kaptunk, sírtunk, ordítottunk, öleltük egymást, és mert megfogadtam, táncolva mentem ki átvenni a kupát.”

A most szombaton történtekről Molnár Ágnes, a Steelers cheerleader szakosztályának vezetője, azaz a bajnok Steelleaders edzője mesélt, még érthető elfogódottsággal:
– Nehéz ilyenkor okosan megszólalni. Annyi élmény van az ember szívében. Az biztos, hogy sikerült bebizonyítanunk, hogy a sok munka, edzés, sérülés meghozza gyümölcsét.
Mindenekelőtt szeretném megköszönni annak a több tucatnyi szurkolónknak, családtagoknak, barátoknak és a csapattársainknak azt a hihetetlen erőt, hitet, hangot és energiát, amit egész nap felénk sugároztak. Nagyon sokat számított. És rengeteget jelentett, amikor a pályára lépve megláttuk a külön számunkra csináltatott molinókat és az „I love Steelleaders” feliratú pólókat... Ismét bebizonyosodott, hogy milyen összetartó család vagyunk. Nagyon köszönjük, innen is üzenem mindnyájuknak: szeretünk titeket.

A folytatás a tréner beszámolója nyomán: a verseny a kötelező gyakorlatokkal kezdődött, a miskolci csapatkapitány a 3-as sorszámot húzta ki. Így a Zalaegerszeg és a Győr csapata után adták elő az öt kötelező elemből álló első gyakorlatot. A Steelleaders nagyon határozottan, magabiztosan csinálta végig a gyakorlatsort. A Wild Roses, végül az Újpest Bulldogs cheerleader-csapata, a White Cats következeett. Lányaink nem túl reális pontszámokat kapva eléggé letörtek – kommentálta a fejleményeket Molnár Ágnes –, hiszen, mint mondja, „nem voltak és én sem voltam biztos benne, hogy a zsűri valóban ismeri-e ennek a sportágnak a szabályrendszerét”…
– Egyik kedvenc sporttársunk, szurkolónk szóvá is tette ezt az illetékeseknek. Nagyon nehéz volt azzal a tudattal a lányok elé állni az öltözőbe, hogy ismét úgy tűnik, nem a szabályok a mérvadóak és megint jelen van a „bundagyanú”. Nem akartam átélni a tavalyi csalódást, és nem akartam, hogy ezek a lányok megint csalódjanak a sportban. Így a szabad gyakorlatra, amelynek különféle tánctechnikai elemekből, akrobatikából és úgynevezett kunsztokból (magasba tartott emelésekből – a szerk.) kellett állnia, már teljes határozottsággal és magabiztossággal készültünk fel. Persze, ez nagyon nem volt könnyű ilyen előzmények mellett.

És lányaink megcsinálták! Tökéletesen, határozottan, magabiztosan, mosolyogva és mindent beleadva. „Nekem csinálták meg – mondja erről a boldog szakvezető. – És önmaguk miatt, miattunk. És mert imádják ezt az egészet. És azért is, mert be akarták bizonyítani nekem, maguknak és a mintegy ötvenfős lelkesen szurkolóseregnek, a társainknak, szülőknek, barátoknak, hogy ők a legjobbak.”
– Ezt a zsűri is értékelte. Különösképpen könnyeket csalt a szemembe az, hogy tökéletesnek titulálták a koreográfiát, nagyon jó esett hallani a dicsérő, olykor zavarba ejtő szavakat. Megnyertük ezt a bajnokságot. Aranyérmet kaptunk, sírtunk, ordítottunk, öleltük egymást, és mert megfogadtam, táncolva mentem ki átvenni a kupát. Úgy érzem, megérdemeltük ezt a győzelmet, mert nagyon sokat dolgoztunk érte és mert mindenki igazán szívből akarta, és tudom, hogy mindenki meg is tett érte mindent. Remélem, nem haragszanak rám a lányok, ha néha nagyon szigorú voltam velük és „leordítottam a fejüket”. Meggyőződésem, hogy megérte, életem egyik legboldogabb élményét köszönhetem nekik. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen emberekkel dolgozhatom együtt és velük valósíthatom meg az álmaimat. Ezért is szeretem őket. És mert ők a barátaim.