„Hihetetlen… de élmény”, avagy ott voltam a Wembleyben

A Steelers-család egyik újabb sütetű tagja az elmúlt őszön kapott lehetőséget a sorstól, hogy saját szemével valódi NFL-mérkőzést láthasson, sztárokkal, és nem mellékesen kedvenc csapatával. A londoni útról és a Wembley-beli derbiről Hekkerelek saját szavaival számol be honlapunk olvasóinak:

Létezik immáron harmadik éve az amerikaifoci európai kedvelői körében évente egy nap, amelyre mindennél jobban várnak. Amelynek elmúltával csak gyötrő kínok közepette telik el az a – következő meccsig – hátralévő 364 nap. Ez pedig nem más, mint amerikaifutball-bajnokság a londoni Wembleyben megrendezett európai fordulója. Talán az egyetlen olyan lehetőség a „szűkebb” pénztárcájú emberek részére, hogy élőben eredeti, hamisítatlan amerikaifutball-sztárokat láthassanak testközelből. Idén ezt a mérkőzést október 25-én rendezték.

És hogy eme beszámoló miért is csak most készült el? Minden egyéb elfoglaltságomon túl mondjuk azt – kis túlzással – , hogy mert még most is az élmény hatása alatt vagyok és egyszerűen nem jöttek a szavak, amikkel le tudnám írni az ott tapasztaltakat. De most megpróbálom. Remélem, „átmegy”.

Az előzményekről annyit, hogy már általános iskolás koromban is rajongtam az amerikaifoci iránt. Egy kilyukadt bőrlabdát szigszalaggal áttekerve és tojás alakúra formázva próbáltuk kezdetleges módon dobálni azt. A szabályokat sem értettük teljesen, sőt, nagy vitákba torkollott egy-egy „mérkőzésünk” is, hogy ez most éppen mi is volt, mennyi pontot kaphat érte a csapat és miért. Vadásztuk a cikkeket, fotókat, de akkoriban még nem volt internet sem és nem volt lehetőség ilyen információhalászatra, mint amit mostanság az újságban, tévében, vagy interneten akár csak 3 betű – NFL – keresőbe történő beütése eredményez.
Elteltek azok az évek, szétszéledt a baráti kör, de a sport iránti szeretet továbbra is megmaradt bennem. Mindaddig szunnyadásra volt ítélve, mígnem egy adandó alkalommal megtudtam, hogy Miskolcnak is van saját amerikaifutball csapata. Ennek idestova egy éve. Azóta állandó figyelemmel kísérem a csapat körül folyó dolgokat, gyűjtöm az újságcikkeket, fotókat, és magam is megpróbálkoztam már a sport űzésével, több-kevesebb – mindeddig sajnos inkább kevesebb… – sikerrel. (De nem adom fel!)

Miután érdeklődésem a sportág iránt kiteljesedni látszott, lehetőségem nyílt közelebbről is megismerkedni a sport gyönyöreivel is. Tudomásomra jutott, hogyan és miképpen lehet szert tenni mérkőzésjegyre az interneten keresztül.
Miután kiderült, hogy ráadásul kedvenc csapatom, a New England Patriots lett az idei szerencsés, amely átszelve az óceánt ellátogatnak Európába, mondanom sem kell, nem vártam senkire: regisztráltam!
És vártam és vártam, majd aztán megérkezett az a várva várt e-mail: vehetek jegyet a londoni Wembleyben megrendezésre kerülő 7. fordulós mérkőzésére, a Tampa Bay Buccaneers és a New England Patriots között. Megvettem.
Elképzelésem, fogalmam sem volt még akkor, miképpen leszek én ott... A cél megvolt, az eszköz pedig rendelkezésre állt. Repülőjegy-foglalás és a londoni rég nem látott ismerősök internetes felkeresése után meg volt minden ahhoz, hogy teljes értékűen ott lehessek a büszke nézők között.

Nem kívánom senkinek sem azokat a hosszú és gyötrelmes várakozással teli napokat, heteket, amik az indulásig elteltek. De elérkezett végre az idő. Mindössze egyetlen dolgot nem sikerült megvalósítanom: ahogy a tévéközvetítésekből látni, ez nem csak egy meccs, ez maga „a meccs”. Mint ahogy a bálba sem mindegy, milyen ruhában megy el az ember, úgy ide is dukál a szurkolói sál, sapka és mez vagy egyéb, a kedvenc csapat logóját tartalmazó szuvenír. Nos, én sem tétlenkedtem ám, de mégis úgy alakult, hogy nem sikerült Magyarországon vennem. Így ezt a kis csorbát kiküszöbölendő már a meccs napján korán nyakamba vettem a brit fővárost, hogy mezt vagy egyéb kiegészítőt keressek.
Mint első bálozó, úgy éreztem magamat. A színes londoni forgatagban megannyi mez és sapka jött velem szemben. Ám, sajna, nem leltem olyan boltot, ahol lett volna „báli ruha”. Így kezdtem beletörődni, hogy ha más nem, legalább ebben hasonlítunk Angliához, náluk is csak a kerek-foci, ami divat…

Útrakeltem hát a nagy meccs helyszínére, a Wembley felé. Nem kellett néznem a megállóhelyeket, mivel az utasokról lehetett látni, hogy egy a célunk, „a meccs”. Egyre többen lettünk az undergroundon és már a stadiont is lehetett látni a távolból. Sütött a nap, kék volt az ég, mi mást kívánhatna egy drukker magának? Na jó, még egy mezt is, mondjuk.
Csak követnem kellett a tömeget, mindenki oda ment. Egész nagy társaságok hömpölyögtek az utcán fel s alá. Egyesek a pubokban és étkezdében ütötték el az időt a kickoffig. Másokhoz hasonlóan én is a nagyság bűvöletébe kerülve fotózgattam és körbejártam leendő éves zarándokhelyem minden zegét-zugát, egyenlőre még csak kívülről. Persze, nem maradhat senki sem szomorúan egy meccs napján: erről az NFL hivatalos reklámcikkeket árusító helyei gondoskodtak. Naivan azt gondolná az ember, hogy a helyszínen minden sokkal, de sokkal drágább, mint akár egy internetes shopban. De nem. Sőt, kedvezőbb áron jutottam hozzá a rég várt sapkához, mezemhez és sálamhoz is. Szinte extázisban vásárol ott mindenki. És ilyenkor nem érdekes, hogy holnaptól vajas kenyér lesz egy hónapig a kaja… Mindent meg lehetett venni. Még valaki az eladóról is megvette a pólót a párjának, mert csak az az egy méret volt belőle. Szóval nincs lehetetlen. És ez még csak a kezdet volt. A szervezettség, a biztonságérzet, mind-mind a profizmus jelei voltak. Nem volt lehetősége hibának. Már nem az első ilyen kaliberű mérkőzés zajlik a Wembleyben.
Számomra szinte hihetetlennek tűnt, hogy ennyi ember hogyan tud ennyire szervezetten és rendben, rendbontás nélkül szinte egyszerre bejutni egy ilyen hatalmas intézménybe? A válasz egyszerű: a komoly biztonsági előírások és a kemény szankciók a rendbontókkal szemben megtették a hatásukat. Remélhetőleg egyszer mi is eljutunk erre a szintre és a magyarországi – nemcsak amerikaifutball – meccsek is a játékról, és nem a szurkolói rendbontásról szólhatnak majd.

Ilyen az esti fényeben fürdő (új) Wembley, amikor 80 ezer elégedett NFL-szurkoló özönlik ki belőle a metró felé

Az interneten rendelt jegyem vonalkódját leolvasva jutottam be a stadionba, ahol még egy kisebb detektoros ellenőrzésen estem át, majd nyomás, hova máshova: a kiszolgáló pulthoz a jól megérdemelt sörömért. Mert hát „egy igazi meccs” nem lehet „igazi” egy hideg sör és egy csomag nagy kedvenc sós-ecetes chips nélkül. Eleinte azt gondoltam, hogy bizonyára azért nincsenek sokan az pultoknál, mert még korán van. Később azonban megtapasztaltam, hogy nem csak a felszolgált étkek minősége kiváló, hanem a kiszolgálás is gyors. Minden olajozottan működik. A söröm jéghideg volt, a jegykezelő kedves és segítőkész.
Ekkor léptem be az arénába.

Ezt mindenkinek látnia kell. Ez maga a gyönyör. Hatalmas a stadion. Több szinten rengeteg piros ülőke. Még csak itt-ott voltak telítve a széksorok, de azért kibontakozott az is, hogy a „hazai” csapatnak kisorsolt és így a hazai pálya előnyéei élvező Tampa Bay Buccaneers piros színei kifejezetten uralkodóak lesznek a nézőtéren.
Fehér Tom Brady-s feliratú Patriots-mezemben helyemet keresve és megtalálva döbbenten tapasztaltam, hogy három piros ruhás tampás drukker közé szól a jegyem. Mikor felnéztem a számok mögül, egymásra néztünk, majd mindannyian elmosolyodtunk. Sőt, a körben ülők mind be is mutatkoztak. Érdeklődtek elég nyilvánvaló szurkolói hovatartozásom felől. Mindezt teljesen természetes módon és közvetlenül tették. El tudná valaki képzelni egy Fradi–Dózsa meccsen, hogy lilában a Fradi lelátóján foglaljon helyet? Szerintem borítékolni lehetne az eredményt… És az legalább nyolc napon túl gyógyuló.
A vicc az egészben az volt, hogy kiderült, egy másik sor másik székére ültem le véletlenül, lehet, lányos zavaromban. Így amikor felálltam és elindultam elfoglalni valódi helyemet a lelátón, mind a három drukker „Go Tampa – Good Luck, Pats” felszólítással és pacsival a kézre, mosolyogva köszönt el tőlem. Tőlem, akit azelőtt soha nem láttak még és még ráadásul ellenfélnek is szurkoltam. Ez számomra több mint megdöbbentő volt. Mindenesetre adott egy plusz jó hangulatot ez a közvetlenség.

Elfoglaltam tehát végső ülőhelyemet a lelátón, valahol az endzone vonalában, egy rendkívül jó kilátással kecsegtető helyen. Jobbomon egy hármas társaság ült, akik ugyan második generációs egyiptomi bevándorlók voltak, de Amerikában is éltek már pár évet. Szóval voltak már odakint meccsen. Hamar szóba elegyedtünk és meséltek is ezt-azt a kinti feelingről. Másik oldalamon két, kissé több sört ivott, éppen a közeli pubból érkező, törzsgyökeres angol focirajongó foglalt helyett. Természetesen Pats-mezben. Ez mindenesetre mély megnyugvással töltött el: nem vagyok egyedül.
A Tampa Bay a hazai pálya előnyét élvezte, így mindenkinek a széke alatt kis piros és fehér zászlók voltak elhelyezve, rajtuk az ismert kalózfejjel és karddal. A kivetítőn különféle üzenetek, a legkülönfélébb időben lengetésre ösztönözve a nézőket.

Még el sem kezdődött a meccs, de az emberben máris szétáradt – a hideg sör kicsit rá is segített – a boldogság-hormonok tömkelege. Miért lett volna ott bárki is szomorú? A Wembleyben vagyok. Süt a nap, iszom a jéghideg sörömet és rengeteg új barátra tettem szert röpke 15 perc beszélgetéssel. Lenyűgözött az emberek közvetlensége és ahogy a kulturált szurkolás keretein belül buzdítják csapataikat. Hihetetlen.
Lassan elkezdődtek a bemelegítések is. A rúgójátékosok jelentek meg először, és nagy-nagy taps fogadott minden egyes ismertebb játékost vagy edzőt, aki a pályára lépett. Legyen az Pats- vagy Buccaneers-csapattag. Mindegy volt. A lényeg a sporton van. Felállva tapsoltak az emberek nekik és éljenezték. Nem fütyülték ki őket. Hiszen miattuk jöttek ki, legyen az ellenfél vagy hazai csapat. Kezdett megtelni a stadion is. Kezdtek eltűnni az egyhangú piros székek és színesebbé vált a stadion látképe. Miközben a csapattagok, a nagyobb nevek is bemelegítést tartottak, a kivetítőn összefoglalókkal, best of-jelenetekkel szórakoztatták a népet.
Egyre fokozódott az izgalom, a visszaszámláló óra is közeledett a zéróhoz. És elkezdődött a show. A szó legszorosabb értelmében vett szurkolói szórakoztatás. Először a vendég New England csapata vonult be nagy csinnadratta közepette, majd jött a Tampa Bay Buccaneers csapata és elszabadult a pokol. Mint később a kivetítőn megjelent: 84 254 fő foglalt helyet a 88-90 ezres Wembleyben és tapsolt, ujjongott a csapatoknak. És ez még csak a bevonulás volt. Majd jött a hatalmas amerikai lobogó kifeszítése a pálya egész területén. Ez is amolyan szertartás gyanánt. Jöttek a himnuszok. A mai napig borsódzik a hátam, ha fülemben hallom a 80 ezer ember hangját, amint a himnuszukat zengik.
És miután levonultak a pályáról, még nem volt vége a bevonulásnak, hiszen jöttek  végre a régen várt cheerleaderek.  Már az egyiptomi „haverokkal” is azt találgattuk, vajon hol lehetnek az est egyik fénypontjául szolgáló pompom-lányok. Hát, ez a vágyunk is teljesült és ebben szerintem legalább 60 000 férfitársam is egyetértett a stadionban, a tapsokból ítélve.

És végre elérkezett a nagy pillanat, a kickoff.
Nem kívánkozom belemenni a mérkőzés teljes leírásába, azt gondolom mindenki nézte idehaza  a közvetítést (vagy leszedte a netről a felvételt – a szerk.), tudja az eredményt.
Annyit viszont el kell mondanom, hogy már a 2. percben esett Pats-TD is megadta a lökést a jó hangulathoz. Mindezt csak tetézte, hogy amint pontot ért el a Pats, a szomszédos, teljesen idegen Pats-drukkerekkel a magasban összeütöttük a tenyerünket hangos „high-five” harci üvöltéssel. Erre a közvetlenségre, bevallom, soha nem gondoltam volna. Az embernek már-már az volt a képzete, hogy mindenkit ismer és mindenki a baráti körébe tartozik. És majdnem.
A találkozó teljes egészében fantasztikus volt a hangulat. És igaz, a meccs kimenetele hamar eldőlt –bár ezt cáfolandó a Pats időközben lejátszott, Colts elleni buktája… –, a nézők hullámzással szórakoztatták magukat. Nem semmi üdvrivalgások közepette, több percen át ment szakadatlanul körbe és körbe a nézői hullám.
Miben volt más a helyszínen nézni? Mert nem mindig van együtt 85 ezer ember egy légtérben és hördül fel egy-egy szerelés láttán vagy ordít torkaszakadtából hogy „TOUCHDOWN”! És mert a halftime show maga felért egy koncerttel! Mert olyan emberi kapcsolatok alakulnak ki egy-egy mérkőzés alatt, akár a szomszédos ellenfél-drukerrel is, ami számomra addig elképzelhetetlen volt!  És mert ez egy kifejezetten jó családi program is lehet, akár egy londoni városnézéssel. Továbbá mert az élmény maga megfizethetetlen! Elmondhatom magamról, hogy ott voltam a Wembleyben és szurkoltam a kedvenc csapatomnak. Átéltem a TD-ket, fumble-okat. Hallottam szinte testközelből a sisakok csattanását a vállvédőkön. Az quarterbackek hangos irányítását. Mindent, ami egy ilyen meccshez dukál.

A mai napig eszembe jutnak hangok, képek, amik ezentúl csakis ehhez az élményemhez kötődnek.
Én ott leszek jövőre is. Mert ennyit megérdemlek. Én azt hiszem, sokan vagyunk ezzel így. És csak bíztatni tudok mindenkit. Volt még 4000 alig észrevehető üres hely: ne legyenek azok se üresek.
Találkozzunk a Wembleyben 2010-ben.


Korábbi hasonló témájú cikkünk: Londoni élmények