Szeretem ezt a csendet

Csend van egy pillanatra. Végetért a meccset felvezető Himnusz, megvolt az ellenőrzés és bevonultak a csapatok. A kezdeti kapkodás eltűnik. A nézőtér is elhalkult. A szpíker halk szuszogását felerősítik a hangszórók.
Első támadás, első play, első mozdulat. Mintha mindenki engem nézne, mindenki rám várna, hogy mikor lépek. Csend van egy pillanatra. Szeretem ezt a csendet. Sokat jelent nekem. Ezért a csendért gürcöltem edzésről edzésre. Ezért volt heteken keresztül véraláfutásos mindkét karom. Ezért a csendért hajtottam. Ezért: hogy megkaphassam ezt-a-fajta-csend-adagomat. Olyan, mint a drog.
Ék alakzatban állunk fel, aminek én vagyok a csúcsa. Körülöttem 687 kg élőhús várja minden izomrostját megfeszítve a pillanatot, amikor felemelem a tojáslabdát a földről. Kiélesedtek az érzékeim. Hallom, ahogy az a szőke gyerek, a jobb tackle zihál. A bőrkesztyűkben megfeszülnek a bal guard öklei. A bal oldali tackle stoplisa nyikorog. Mégis csend van egy pillanatra.

Falemberek. Tudom mindegyikről, hogy miért képes arra, amit várok tőle. Tudom, hogy képesek a pályán kívül hagyni minden egyebet. A munkahelyi problémákat, a magánéletet, a családi tragédiákat. Máshogy nem szabad. Máshogy nem lehet.

Első play. Középső futás. A bal guarddal megyek kombó-blokkra, hogy aztán a hátunk mögött illanjon el a futónk a most még távoli gólterület felé – ma is Hős lehessen. A holnapi újságok majd megemlítik név szerint őt, szép szavakkal ecsetelve a teljesítményét, a futott TD-ket. Hős lesz. Én nem akarok hős lenni. Nem ezért vagyok itt. Azokért a pillanatokért csinálom, amikor a futó vagy 60 yarddal távolabb ugrabugrál az ellenfél célterületén. Megint Hős lett. Ilyenkor mindenki őt ünnepli a lelátón és az oldalvonal mellett. Aztán ez a Hős odalép hozzánk és kifulladva elrebeg egy halk köszönömöt. Látom a szemében, hogy komolyan gondolta. Mi meg öten összenézve kajánul vigyorgunk, hogy megint sikerült, megint megcsináltuk neki. Ezért csinálom. Ezért csináljuk. De most még csend van, a közönség sem morajlik.
Aztán ebből a tompa, súlyos csendből a bírók bántóan erős sípolásai szakítanak ki, jelezvén: mehet a „taktikázás”. Mögöttem ott áll az irányítóm, az a kis csimpokomon gyerek, szorgalommal sokra viszi majd. De addig is nekem kell megvédenem. Nem fogom hagyni, hogy kettétörjék, mint egy ropit, inkább földhöz verem az egyik NT-t, hogy a másik felbukjon bennünk, miközben beletapos a stoplisával az oldalamba.

Aztán csend lett megint. A támadófalamban senki nem mozdul. Gyakoroltuk edzésen. Százszor, ezerszer, milliószor.
Csak a saját lélegzetemet hallom, meg az irányító hangját figyelem:
LE… LE… LE… Ready…… Set…… Hut!
Apa, kezdődik…

Gável Iván (#76)