Hangulatkeltés: emlékezzünk! 2. rész

A tavalyi esztendővel fennállása első fél évtizedét zárta le a Miskolc Steelers. Az idei bajnoksággal a klubhistória ötödik versenysorozatába nevezett be; első ízben a legmagasabb osztályba.*
Jó alkalom ez arra - és egyszersmind megfelelő módja, hogy felvezessük a mostani hétvégén esedékes első hazai mérkőzést -, hogy felidézzük az évről évre mind jobban átformálódó gárda a kezdetektől máig meglévő játékosaival az indulás nehéz, de szép időszakát. Olyan steelerseseket szólaltattunk meg, illetve kértünk írásos visszarévedésre, akik már 2005-ben, az első pillanatokban, vagy legalábbis az első hetektől-hónapoktól az alakulgató roster tagjainak vallhatták magukat. Akiknek ma, 2011-ből és a Div. I-ből, de a másodosztály legutóbbi bajnoki aranyát már a nyakukban tudva és érezve, immár bőséggel van mire emlékezniük.

Venczel Tibor: "Valójában senki sem tudta, mit és hogyan kéne csinálni, de azért edzettünk, és próbáltunk fejlődni, jobbá válni! Az első időszak kábé ennyiben merült ki. Nem voltak felszerelések... még labda is alig!"

(* a Divízió I-et annak tekinthetjük, ha nem számítjuk az egyelőre csak tervként létező HFL-t)
A cikksorozat első része itt található.

Venczel Tibor (#27), becenevén "Tibike", cornerback:
- Gyerekkoromban versenyszerűen fociztam, de ez a középsuli első évében megszakadt, és pont a foci-"karrierem" újraindítása érdekében mentem a Mini Olimpiába, ahol cipőt akartam venni. Ekkoriban már rendszeres nézője voltam a Sport TV NFL-közvetítéseinek, így amikor megláttam a toborzó plakátot, miszerint a "Miskolc Steelers játékosokat keres", azonnal elfelejtettem minden addigi tervem és már másnap lementem a szirmai focipályára.
Külön öröm volt, hogy a csapatneve Steelers lett, mivel az NFL-ben is a nekik (azaz nyilván a Pittsburghnek - a szerk.) szurkolok!

(2006)

Kicsit félve mentem le az első edzésre: nem tudtam mi vár rám, hiszen az első 2-3 hónapról én lemaradtam, így kíváncsian vártam, hogy milyenek a körülmények, mennyien vannak a srácok, és persze hogy milyen nagydarabok...
Nem is kellett csalódnom, már a kapuban a csapat legnagyobb termetű játékosai vártak. Az akkori 65 kilómmal rendesen beijedtem az első találkozásnál!
Aztán ahogy elkezdődtek az edzések, ez a félelem elmúlt és kezdtem azt érezni, hogy "igen, én ide tartozom" - nagyszerű érzés volt, mikor kezdtek befogadni a régiek, és egy idő után már alapemberré avanzsáltam.
Megfogott az a sajátos hangulat, ami uralkodott az edzéseken. Valójában senki sem tudta, mit és hogyan kéne csinálni, de azért edzettünk, és próbáltunk fejlődni, jobbá válni!
Az első időszak kábé ennyiben merült ki. Nem voltak felszerelések... még labda is alig! Nem léteztünk mint egyesület vagy mint csapat. Legalábbis papíron nem.
A kezdeti esetlegesség után igyekeztünk szilárdabb talajra állni, és első lépésként a bajnokságot szervező szövetség felé bejegyeztettük az egyesületet.
Ekkor vált törzshellyé a Pokol Csárda, hiszen már ez az esemény is itt történt meg. Nagyszerű érzés volt, hogy én is egyik alapítója lehettem a Steelersnek.
A jobb elérhetőség érdekében beköltöztünk a Győri kapuba, az Ifipályára. Ekkor érkeztek meg az első felszerelések, amit mint minden egyéb felszerelést (labdák, bóják), önerőből állt mindenki.
Most már legalább kinézetben emlékeztettünk egy futballcsapatra! (?)

(2006)

A kezdeti nehézségek és sorozatos vereségek után a csapat végre megszerezte első győzelmét, és szép lassan beindultak a dolgok. Pár évvel később pedig ugyanazon a pályán avattak minket bajnokká, ahol az a bizonyos Pécs elleni siker született.
Ma, a Div. II-es bajnoki arannyal a nyakamban nagyszerű érzés visszagondolni a kezdeti időkre: a hó-focira, a dagonyákra, az első szerkós edzésre... A klub bejegyzése, az első bajnoki szezon, az első tackle, a kezdeti sikertelenség, és a fejlődés...
Most visszagondolva, életem legjobb döntése volt abban a boltban cipőt venni. Lehet, ha akkor nem oda megyek, most nem is tudnám, hogy életem legjobb időszakát dobtam el magamtól, és fogalmam sem lenne, hogy mennyi mindent veszthettem volna.

(2010)