A tavalyi esztendővel fennállása első fél évtizedét zárta le a Miskolc Steelers. Az idei bajnoksággal a klubhistória ötödik versenysorozatába nevezett be; első ízben a legmagasabb osztályba.*
Jó alkalom ez arra - és egyszersmind megfelelő módja, hogy felvezessük a mostani szezon előttünk álló mérkőzéseit -, hogy felidézzük az évről évre mind jobban átformálódó gárda a kezdetektől máig meglévő játékosaival az indulás nehéz, de szép időszakát. Olyan steelerseseket szólaltattunk meg, illetve kértünk írásos visszarévedésre, akik már 2005-ben, az első pillanatokban, vagy legalábbis az első hetektől-hónapoktól az alakulgató roster tagjainak vallhatták magukat. Akiknek ma, 2011-ből és a Div. I-ből, de a másodosztály legutóbbi bajnoki aranyát már a nyakukban tudva és érezve, immár bőséggel van mire emlékezniük.
Horváth Tamás: "Olyan látvány fogadott, amit hirtelen nem is tudtunk mire vélni. Mit keres itt ez a rengeteg ember? Nekünk ma edzésünk van, nehogy már más programot szervezzenek edzésidőpontra! Hát nem. Az a tömeg az edzésre jött."
(* a Divízió I-et annak tekinthetjük, ha nem számítjuk az egyelőre csak tervként létező HFL-t)
A cikksorozat első része itt található, a második itt.
Horváth Tamás, vezetőedző az induláskor (2005-2006), ma segédedző (2010-):
- Azért húztam idáig az irkálást, mert akárhányszor eszembe jutott a téma, mindig elkezdtek rám ömleni, zúdulni az emlékek. Nem is biztos, hogy minden, ami az eszembe jut, az szorosan a Steelershez tartozik, nem is biztos, hogy ami eszembe jut, az mást is érdekel, nem is biztos, hogy mindenre pontosan emlékszem..., de egy biztos, nem lesz rövid. Mindegy, kávé lefőzve, hát rajta.
Once upon a time, egyszer volt, hol nem volt...
Egyszer volt... jézusom, de furcsa leírni... húsz évvel ezelőtt... hol volt... hát a fatornyos falumban, de mi is?, 1991, a módszerváltás után közvetlenül... hirtelen kitágult a világ... Gyula bácsi huszárvágásával nem csak a trabantos németeket zúdította Európára, de azon a kis résen, amit sikerült vágnia a Vasfüggönyön, ránk zúdult Európa.
(Csak a fiatalabbak kedvéért: Horn Gyula akkori külügyminiszter nem tartotta egy idő után vissza a Csehszlovákián keresztül hozzánk áramló, a budapesti nyugat-német nagykövetségen német - nem kelet- vagy nyugat-! - útlevelet kapó tömeget, és azok Ausztriába távozását - jobb ötlete nem lévén - a hegyeshalmi határátkelőhely sorompójának felnyitásával szponzorálta.
Hegyeshalom neve egyébként számunkra egyenlő volt "A" nyugattal, az embert mindig borzongással töltötte el, amikor végigautózott az átkelőhely S-kanyarjain, amit nem csak a várakozás generált, hanem az is, hogy tudta, amíg az aszfaltcsíkon halad, épp egy-két gépfegyver célkeresztjében van.
Magánéletbeli vonatkozás: unokabátyám a hetvenes évektől a kelet-németeknél dolgozott - "kinderfabrik", nem egyenlő a meglepis gyárral, így hívták a magyar munkások szálláshelyét -, és szert tett egy ottani menyecskére. Sikerült olyat kifognia, akinek a családját a háború kettészakította, szülei nyugaton, ő a nagymamájával keleten maradt. Létezett ugyan akkoriban családegyesítő program, de igen keveseknek engedélyezték az áttelepülést. Ők is hiába kérvényezték közel tizenöt éven keresztül, csak '88-ban kaptak engedélyt; '89-ben meg leomlott a fal. Nem is értettem, minek türelmetlenkedett.)
(Horváth Tamás, középen, 2006)
Hirtelen kitágult a világ, özönlöttek az új dolgok, az új lehetőségek.
Ott, ahol akkor laktam, baromira rossz volt a tévé vételi lehetőség. Az MTV1 még úgy ahogy, de az MTV2 már amolyan szellemes-hangyaversenyesen jött csak be... Adta magát, hogy élve az új lehetőségek egyikével, kábeltévés megoldással javítsunk ezen. Hát szerveztem gyorsan egy egyesületet, kerestem próbálkozókat, így még abban az évben odaért hozzánk a kultúra. Na, persze, nem kell itt még gondolni 80-100, ebből 7-8 sport csatornára; jött a három magyar, pár német, meg egyetlen egy angol nyelvű adás. De az az egy angol legalább a sport volt. Méghozzá az amerikai tulajdonú Screensport. Nyilvánvaló, hogy azon sok soccert nem láttunk, ellenben hetente két-három NFL-, egy-két NCAA-meccs a szezonban mindig képernyőre került. Természetesen sokat nem értettem belőle, de a látvány, a körítés, a közvetítés magával ragadott. Ahogy a szpíker ordította, hogy "tácccsdánn fórinájnööör!"..., szinte libabőrös lett tőle az ember. Így aztán heti állandó programommá vált a hétvégi és a kedd esti (Monday Night) meccsek megtekintése. Angolból nem tudtam már akkor se sokat - hát a kommün alatt nem ez a nyelv volt a preferált, és hiába futottam neki többször is, valami mindig közbejött, munkahely, gyerek, válás, ilyesmi -, de egyre több ragadt rám a szabályokból, így aztán egyre jobban tetszett. Az időben a Jimmy Johnson, Troy Aikman, Jay Novacek, Ken Norton fémjelezte Dallas Cowboys nyerte a Super Bowlokat, négy meccsükből három a képernyőre került, és hát szenzációsan játszott "Amerika csapata".
Olyan szinten sikerült beleszerelmesednem a sportágba, hogy amikor az egyik (ma már nem létező) főutcai sportszerbolt kirakatában megláttam egy serdülő labdát, nem tudtam megállni, hogy ne vegyem meg. Pedig akkor még abszolút nem volt kinek, minek.
Na de nem is én lettem volna, ha ez az állapot továbbra is így marad, és csak arra várok, hogy az akkoriban született fiam lesz akkora, hogy vissza tudja dobni. Szomszéd srácok, aztán azok haverjai, aztán 20-30-an a faluból. Természetesen nevünk is lett ("meglepő" módon Vámos Cowboys), sőt, a helyi sportegyesület vezetőjét és a megyei sportszövetséget is stresszeltem azzal, hogy az akkor használatos általános sportigazolást kitöltöttük, eljuttattuk hozzájuk. Na, és a sportorvost se hagytuk ki. Azt, gondolom, mindenki el tudja képzelni, milyen reakciókat váltottunk ki...
Bár a csapatban sok perspektíva nyilvánvalóan nem volt - felnőtt csapat is csak az az egy Budapest Starforce létezett, utánpótlás meg még ott se nagyon -, azért amennyire lehetett, komolyan vettem. Az amerikai nagykövetség könyvtárában találtam két könyvet, és az említett csapat akkori irányítójával (ifj. Jónyer István) is felvettem a kapcsolatot. Ő később meg is látogatott minket. Akkor találkoztam először normál méretű labdával, sisakkal, vállvédővel.
Körülbelül két évig rendszeresen edzettünk a helyi focipályán, aztán szépen lassan elhalt a lelkesedés. Akkori munkahelyemen adódott ugyan halvány lehetőség arra, hogy Miskolcon is el tudjam kezdeni a szervezést, de a cég a tekét preferálta, a soccert meg még eltűrte. Szóval a cégnél egy sportegyesületet szerveztem. A szervezés nem mánia volt nálam, addigi munkáim során szerencsére olyan feladataim voltak, amihez kellett a kreativitás, a szervezőkészség, a jövés-menés. Élveztem is nagyon; Jonie később már nem annyira... (Farkas János, a klub titkára a Steelers első időszakában - a szerk.). A kezdeti két szakosztályosból hét szakosztályosra fejlődött, de ez egy másik történet, mert ebben a gurulós focival foglalkoztam (ifi bajnoki cím kétszer). A közben elvégzett labdarúgóedzői tanfolyamnak később a Steelersnél is hasznát vettem. Aztán a cég szépen kihátrált a sport támogatásából (is). Akkortájt már az év eseménye nálam a Super Bowl volt, a vele járó összes marhasággal. VHS-kazettára rögzítetés, Dallas-pólók, baseball- és sísapka, levélváltás a klubbal (Jimmy Johnsontól, Troy Aikmantől dedikált fotó, csapatkép, cheerleader-csapatkép), regisztrálás a honlapjukon. És beindult lassan a futballélet itthon is. Egymás után alakultak a klubok, először a Wolves, aztán a vidékiek, majd újabb pesti csapatok alakultak. Némelyik osztódással szaporodott, volt, amelyik csak nevet változtatott, és olyan is, amelyiknek csak a honlapja készült el. Giants, Knights, Myrmidons, Vipers, emlékszünk még rájuk? Szóval volt mozgolódás.
Egy szép napon az Észak-Magyarországban rövid közlemény jelent meg. Amerikaifutball-csapat edzőt keres. Név, telefonszám. Felhívtam hát Balogh Robit, és kilátogattam Szirmára. Talán 6-8 fiatal srác, egy-két labda. Így kezdődött. Gondoltam, rászánok két-három hónapot, ha télig nem fejlődik a létszám, akkor sok esély nem lesz a megmaradásra, mert a szünet óhatatlanul lemorzsolódással jár. Jöttek-mentek az új srácok, Robi is, én is próbáltunk szervezkedni, időnként megjelent Harda Attila is (ő két évvel később, Tamás után a Steelers vezetőedzője lett, 2009-ig - a szerk.), de az igazi áttörést megint a média hozta meg. Akkoriban még könnyedén elérhető volt Árpa Attila, az index.hu fórumán bárki megtalálhatta a telefonszámát: mit veszthetünk alapon felhívtam. Meglepően pozitívan állt a dologhoz, rövid időn belül össze is jött a találkozó. Természetesen a helyi médiát is ráizgattuk a témára, és szerencsére kaptak is rajta. Cikkek jelentek meg az újságokban, és adásba került a riport is. Az adás utáni következő edzésre egyszerre érkeztem Attilával. Ahogy szálltunk ki a kocsinkból, olyan látvány fogadott, amit hirtelen nem is tudtunk mire vélni. Mit keres itt ez a rengeteg ember? Nekünk ma edzésünk van, nehogy már más programot szervezzenek edzésidőpontra! Hát nem. Az a tömeg az edzésre jött. A médiaszereplés megtette hatását.
Innentől kezdve már a fele se volt tréfa. Természetesen mindenki a saját felelősségére vett részt az edzésen, de azért senki nem szerette volna, ha bárkinek bármi baja esik.
Szükségszerű volt tehát a sportorvosi vizsgálat, amihez - már megint - egyesületet kellett alapítani. Az út már ki volt taposva, csak hát kábé harminc fiatal sráccal elképzelhetetlennek tűnt a megfelelő anyagi háttér biztosítása. A főtámogató személye már kezdett körvonalazódni, azonban a városi sportmecénások számát, kedvét a korábbi tapasztalatok erősen leamortizálták. Egyik edzés után leültünk pár "régi" játékossal egy hangulatjavító műintézményben beszélgetni. Egyesület kell, annak elnökség kell. De nyilvánvalóan komoly, ne adj isten befolyásos, kapcsolatrendszerrel bíró emberek. Neked mi a papád? A Pokol csárda tulajdonosa. Nektek? Sebész főorvos. És így tovább. Kezdett összeállni a kép. A megkeresés és a feladat, a tisztségek vállalása rokoni alapon rendeződött is. Aztán haveri alapon ügyvéd barátom elkészítette az egyesület Alapszabályát, dupla-sógorommal (sógorom sógora) szerkesztettünk egy logót, később a nagylányom akkori barátja megalkotta a csapat indulóját.
Az Egyesület fantázianeve, színe már korábban eldőlt. Nem is túl nehezen. Logikusnak és praktikusnak tűnt, hogy a név, szín valamilyen szinten hasonuljon városunk prominens egyesületéhez (ne felejtsük el, nem csak egy szakosztály létezett), így a Steelers (ráadásul jól csengő NFL-) név és a vörös-ezüst szín szinte adta magát. Ezüst azért, hogy mégse fehér legyen, na, és például a Dallas is kék-ezüst...
A gépezet beindult. Jöttek sorban a feladatok. Szükséges volt a pályaváltás, bár a legideálisabb helyszínt, a Volán-pályát az akkori körülmények miatt még a több éves ismerettség ellenére sem sikerült elintézni, de azért beljebb kerültünk. Közben a Pokol csárda különtermében hivatalosan is megalakult az egyesület.
Megtörtént a kapcsolatfelvétel az országos szövetséggel, és több egyesülettel (elsőként a legközelebbi egrivel). Megérkeztek a felszerelések (újabb médiaszereplés), honlapunk lett. Mondhatni, jellemző az akkori helyzetre, hogy a steelers.hu (.com, .akármi) és rengeteg egyéb, amerikaifociban szóba jöhető domaint egy élelmes emberke lefoglalta, aztán felajánlotta az érintett csapatoknak, nekünk is, persze nem a két szép szemünkért.
Már edzőmeccseket szerveztünk, az elsőt rögtön "A" stadionba (DVTK), és belátható távolságba került a bajnoki szereplés is.
Az élet, persze, folyt a saját medrében, edzések, új játékosok, segítők jöttek, régiek lemorzsolódtak. Sokan sokat tettek hozzá, és néhányuk távozása miatt nem dőltünk a kardunkba.
Aztán az élet engem is másfelé sodort, három hosszú évre eltávolodtam a csapattól. Pár meccsre még kimentem ugyan, de egyre kevesebb információ jutott el hozzám, bár azért akadtak olyanok, akik időnként felkerestek, megtaláltak.
Egy ilyen találkozónak köszönhetően tavaly újra beálltam a sorba, így részese lehettem a bajnoki cím megszerzésének (Divízió II, 2010), és hatalmas élmény volt a juniorbajnokság is.
Hipp-hopp, meg is érkeztünk napjainkhoz.
Az idei év is klubtörténeti eseményeket hoz-hozott, amerikai edző, elsőosztály.
Megint az a régi jó várakozással teli izgalom.
