Hangulatkeltés: emlékezzünk! 5. rész

A tavalyi esztendővel fennállása első fél évtizedét zárta le a Miskolc Steelers. Az idei bajnoksággal a klubhistória ötödik versenysorozatába nevezett be; első ízben a legmagasabb osztályba.*
Jó alkalom ez arra - ahogy ezt az elmúlt hónapok alatt több ízben tettük -, hogy felidézzük az évről évre mind jobban átformálódó gárda a kezdetektől máig meglévő játékosaival az indulás nehéz, de szép időszakát. Olyan steelerseseket szólaltattunk meg, illetve kértünk írásos visszarévedésre, akik már 2005-ben, az első pillanatokban, vagy legalábbis az első hetektől-hónapoktól az alakulgató roster tagjainak vallhatták magukat. Akiknek ma, 2011-ből és a Div. I-ből visszatekintve, de a másodosztály legutóbbi bajnoki aranyát már a nyakukban tudva és érezve, immár bőséggel van mire emlékezniük.

Nagy Levente: "A 3. negyedben megsérültem és mikor a saját lábamon próbáltam elhagyni a pályát, a közönség egyszerre kántálta, hogy 56-os, 56-os, életemben nem éreztem még olyan jól magam."

(* a Divízió I-et annak tekinthetjük, ha nem számítjuk az egyelőre csak tervként létező HFL-t)
A cikksorozat első része itt található, a második itt, a harmadik itt, a negyedik pedig itt.

- Az egész 2005 októberében kezdődött. Világéletemben sportoltam - nem profi, csak amatőr szinten, mindenféle iskolai csapatban benne voltam, legyen az kézilabda, kosár vagy épp foci, és sok mindent kipróbáltam: kajakoztam, cselgáncsoztam, karatéztam.

Középiskolás voltam, mikor rendellenes porckopás miatt műteni akarták a térdem, de végül is egy gyógyszeres kezelés helyretette, akkoriban döntöttük el Berecz Ádám (Döme) és Szanyi Laci (Speedy) barátommal, hogy a kosárlabda helyett valami más sport után nézünk, ami kevésbé ártalmas az ízületeknek, mint a betonon való kosarazás; sikerült beleválasztani. Egy újsághirdetésben láttuk meg, hogy van Miskolcon amerikaifoci (a már sokat látott Árpa Attila és Manci a pálmafával a fején), elmentünk megnézni. Még ekkor Balog Robi volt a "titkár", vele beszéltünk először, hogy mikor meg mennyiért, meg milyen körülmények közt lehet játszani. Aztán ő elvezényelt minket Harda Attilához, a "mentorhoz" ( merthogy ekkor ez volt az ő titulusa a csapatnál), és ő elkezdte magyarázni a játékot. Tök kínai volt az egész, labdát is csak egyszer láttunk előtte, volt egy osztálytársunk, akinek volt egy labdája, amit Amerikából kapott.

Aztán jött az első edzés, megismerkedtünk Horváth Tamással, az akkori edzővel, abban az időben (gondolom, az újságcikk miatt) tényleg sokan jártak edzésre és minden nap egyre többen voltunk. Annyira megtetszett a sport, hogy megvettük hárman közösen a barátom labdáját és szabadidőnkben is azt dobáltuk. Ősz végére már elég jól ment, aztán jött a tél, az edzéseknek vége lett, a csapat konditerembe vonult és mikor jött a tavasz, már alig voltunk. Akkoriban mentünk át edzeni az Ifipályára. Májusban megalakult az egyesület, majd megrendeltük a szerkókat. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, sokan még ma is azokban a cuccokban játszunk, pedig már kezdenek szétmenni rajtunk... Az első tackle-t én kaptam a csapatból, Plopp Marcinak hála; elég viccesen néztünk ki, amikor elkezdtünk egymásnak rohangálni vállvédőben és sisakban...

"Levi" az egyesület alakuló ülésén, középen, Nádi Gyula alelnök mellett

Valahogy a nyáron voltunk megnézni az Eger Wolves elleni meccsét, életemben akkor láttam először amerikaifoci-meccset élőben, utána nemsokkal ugyanazon a pályán mi is játszottunk, még úgy álltunk fel a pályára, mint a kisiskolások az első tanévnyitón, azt se tudtunk hogy fiúk vagy lányok vagyunk-e, de már akkor is védőként terrorizáltam az irányítót (azidőtájt még Zsombor volt az Egerben), csak még szélső LB-ként, sikerült párszor sackelni is.

Az első hazai meccsünk a Giants ellen volt, szerintem annyian azóta sem voltak kint meccsen. A 3. negyedben megsérültem és mikor a saját lábamon próbáltam elhagyni a pályát, a közönség egyszerre kántálta, hogy 56-os, 56-os, életemben nem éreztem még olyan jól magam. Azt hiszem, a nyolcadik meccsünk volt a Pécs elleni, az volt az első, amit megnyertünk, többen (na jó, csak Manci) sírtak a pálya mellett az örömtől, végre nyertünk egy meccset!

Már 2011-ben, az évadzáró-évadnyitó bálon, a mai játékostársakkal (jobb szélen)